II. Sárkány és Főnix: Kérhetek ma egy mesét? I. rész
A Cseresznyefa virágai lágyan táncoltak, és zümmögtek. Vártak valamire, addig is elvoltak egymással. Elgondolkodtak azon, hogy el tudnak-e gondolkodni azon, hogy gondolkodhatnak-e egyáltalán. Ezt tovább gondolva arra jutottak, hogy sokkal jobb, ha nem gondolkodnak. Aztán az egyik ilyen rózsaszín virágnak eszébe jutott megkérdezni a többieket arról, hogy létezik-e valójában visszafordíthatatlan valami. Mert ha valamiről azt gondoljuk, hogy visszafordíthatatlan, akkor attól tartani kell, mert, hogy visszafordíthatatlan. De lehetséges, hogy csak úgy tűnik…
Kérhetek ma egy mesét? –nézett a Mágus a Világra.
Igen. Nagyon szívesen – válaszolta a Világ.
Szükségem van most a mesékre – merengett a Mágus.
Néha szomorúak a mesék, nem baj? – kérdezte a Világ.
Nem baj, az is rendben van – válaszolta a Mágus.
Rendben van igen, csak nem szükségszerű a szomorúság – mondta a Világ.
Én máshogy gondolom, szükségszerű, de lehet külön véleményünk – mondta a Mágus.
A szükségszerű a közös megegyezésre való hajlandóság. Mert minden igazság, amiben legalább ketten vannak, nézőpontok és vonatkoztatási rendszerek kérdése. Kedves Mágus, a szomorúság és a félelem is közös megegyezés – mondta a Világ.
Ez is igaz. Mire valók a mesék kedves Világ? – kérdezte a Mágus.
Megnevettetnek, elgondolkodtatnak, elaltatnak, ha nem tudsz aludni, mert zaklatott a lélek, vagy felébresztenek az álmokból. Tanulnak és tanítanak, hordozzák a mindenséget és a részeit történésekbe ágyazva. Feloldják a félelmeket és erőssé teszi a gyengébbeket. Becsomagolják a álmokat, és valóssággá teszik a képzeletet – mondta a Világ – mire keresed a megoldást, félelem van benned?
Hazudhatnék, néha elmagyarázom magamnak, hogy nem félek, de igen, van, hogy félek, és akkor jól esik valami, amiben feloldódhatok. Szükségszerűnek tartom a félelmet és a szomorúságot is. Megszoktam, hogy vannak, eleinte nem voltak, de ahogy minél több a tapasztalatom, annál több a veszteni valóm is. Ha úgy látom elveszthetem, félek. Ha el is veszítem, szomorú vagyok. – fejtegette a Mágus.
Értelek Mágus, megértettelek. Ha azt mondom, van lehetőséged ezek nélkül élni? Félelem és szomorúság nélkül? Mit szólsz hozzá? – kérdezte a Világ kíváncsian.
Azt hiszem, érdekelne a lehetőség – vágta rá a Mágus.
Akkor mesélek Neked tovább, és átmeséllek magadon túlra, a teremtő tenyerébe, ahol a játszmák már nem tartalmaznak anyaghoz kötődő hullámhosszt… mégis játszhatsz az anyagban is – kezdte a mesét a Világ.
A Mágus leheveredett, és ellazította az elméjét. Megengedte magának, hogy belesimuljon abba a bizonyos tenyérbe, és átérezze annak a dimenziónak a rezgését, ahol nincsen szükség félelemre és szomorúságra. A Világ pedig mesélt, madárhangon, szellő hangon, vízesés hangon, csobogás hangon, csillámló hangon, ragyogás hangon, fehértől a feketéig minden szín hangon, volt reccsenő fa, villámló vihar, és számtalan csodás hang mindenhonnan, még olyan is, aminek még neve sincs… sok sok fényes, illatos, szagos színes gömb szállt újra szerteszét… a Mágus érezte, hogy felemelkedik…
A Sárkány és a Főnix mindig ott ülnek a fa alatt. A Sárkány könnyet ad, a Főnix egy tollat. Sárkánykönnyel és Főnix tollal írnak egy történetet: az Univerzum egy szeletének a titkos történetét.
I. Atlantisz meséi – Az új korszak: a Főpap és a Főpapnő
Egy védett helyen, egy cseresznyefa univerzumban a Sárkány és a Főnix meséi folytatódnak.
A mesék születnek, innentől kezdve mindörökké. Mert eljött az idő, hogy a az egyensúly helyre álljon az univerzumban. A Sárkány és a Főnix az új világtudat hullámhosszán közvetíti a mi világunkba a meséket, hogy megnyissa a tudást, és a képességeket. A hívás elindult, és addig tart, amíg el nem jut mindenkihez, hogy ébredjenek a beavatottak. Akik még nincsenek beavatva, azok pedig megkapják az ébresztő felhívást és a beavatást…
„Valahol, messze messze, a távoli múltban és a mostani jelenben, egy ősi tudás fészkében, ahol két kézoszlop tartotta a fényt a hatalmas univerzumban minden lény feje fölött, egy Főpapnő leírta a meséket. Az utókor számára csomagolta, mert Marsi erők fenyegetése kikezdte az egyensúlyt, és szükség volt arra, hogy később aktiválódhassanak az ottani energiák és a tudás, mikor annak eljön az ideje.
Atlantisz nem ebben a dimenzióban létezik. És soha nem is itt létezett. A háromdimenziós világnak fogalma sem volt róla, hogy felettük, és bennük belesimul egy másik, magasabb rezgésszámon létező univerzum, mágikus lényekkel, és végtelen tudással. Az utolsó napon mindenki összegyűlt, hogy meghallgassa a jövőbeni tervet. A Főpap és a Főpapnő könnyekkel a szemében állt a többiek előtt, ezen a napon az angyalok serege is látható formában állta körbe a tömeget. Lehajtott fejjel kértek áldást a jövőre. Minden ott lévő szívében szomorúság született egy időre, amíg az újraegyesülés meg nem történik majd egyszer minden szinten. Ez az utolsó együtt töltött nap volt. Egymás kezét fogták, és peregtek a könnyek, amik átmossák majd a jövőbeli életeket, amik ezután következnek. A védelem formája az volt, hogy megtartják a tudást, de mindenki elfelejti majd, és csak a megfelelő és biztonságos időben aktiválódik. Itt minden egyensúlyban volt és egységben, a mindenható végtelenségének az égisze alatt.”
Drága Barátaim! Hát eljött az idő. -mondta a Főpap.
Most a látszólagos egyensúly egy kis időre felborul, a sötét és a fény, a szeretet és a gyűlölet, és minden egyensúlyban lévő ellentét egymással fog harcolni. -mondta a Főpapnő.
A mi világunkban kiegészítették egymást, és nem létezett az egyik a másik nélkül. A mostani korszakban ezek harcolni fognak majd, és nekünk lesz a feladatunk, hogy ezt később rendbe hozzuk. -mondta a Főpap.
Tudom, hogy most fájdalommal és veszteséggel lesz tele a lelketek, de mindig jusson eszetekbe, ez csak átmeneti állapot. -monda a Főpapnő.
Eddig kiegészítették egymást az ellentétek, most egymásnak fordulnak, és hatalmi harcok veszik a kezdetüket. -mondta a Főpap.
Évezredeken keresztül fog folytatódni ez a korszak, és mi bele fogunk simulni ebbe, őrizve magunkban a technológiákat, és a tudást életről életre, míg el nem jön a mi időnk. -mondta a Főpapnő.
Sokan fogjátok érezni a magányosságot, az egyedüllétet, az elszigeteltséget. De a felejtésre szükség van egy időre, hogy ne kerüljön rossz kezekbe, amit mi itt tudunk, amit felépítettünk. -mondta a Főpapnő.
A világunkat most elrejtjük a szemek és a romboló erők elöl. -mondta a Főpap.
Áldás kísérjen utatokon titeket, és mindig hallgassatok majd a belső hangra, ami vissza fog majd vezetni mindenkit ebbe az univerzumba. -mondta a Főpapnő.
Legyen az újjászületésetek, bárhol is történjen boldog, és vigyétek tovább a hírt, minden életetekben, a szeretet és a nagyság, a harmónia létezik. Soha ne adja fel senki az álmait. -mondta a Főpap.
Hiszen ezért létezik minden élő, hogy megtanulja és megtalálja a felemelkedés útját. -mondta a Főpapnő.
A halk morajlás erősödött, és hatalmas hullámok vették körbe a szigetet. Egy nap és egy éjjel tartott a víz hatalmas áradata, míg végül elcsendesült. Az egykori létezésnek még nyomát sem hagyta maga után. Atlantiszt elnyelte a fizikai univerzum, és úgy temette el, hogy nyomokban sem található emberi szem számára. A tudatok szétszóródtak minden síkra, és elkezdték beteljesíteni a rájuk rótt feladatot a végtelen időben.
A Sárkány és a Főnix mindig
ott ülnek a fa alatt.
A Sárkány könnyet ad, a Főnix egy tollat. Sárkánykönnyel és Főnix tollal írnak
egy történetet. Az új világ történetét.
II. Atlantisz meséi – Párhuzamos világ
A nyári nap melege a cseresznyefát megborzongatta, és szomjazásra késztette. A két gyermek vidáman, és nevetve ették a fáról a cseresznyét, és a magokat két ujjuk közé véve, aztán csúszósan kilőve a másik fa törzsét célozgatták, ki találja el többször. A nyár fülledt volt, viszont hangos a kacajtól, hiszen ez az időszak mindig bőséges. A föld felszín ugyan ki tud száradni, és porzik a halandó lába alatt az út, mégis a szívekben ilyenkor boldogság van, mert van étel bőven.
-Képzeld, álmodtam valamit – mondta a kislány.
– Tényleg? Na ne mond, te mindig csak álmodozol, az álmod is biztosan most is valami szépséges földről szól, ahol mindenkinek mindig jó – nevette a kisfiú.
-Akkor nem mondom, ha ilyen vagy… -húzta fel az orrát a kislány.
-Jól van, csak vicceltem, na csacsogjad Csivitke – mondta a 10 év forma kisfiú.
-Van egy hely, valahol, ahonnan jön egy tanító, tudod, aki okosakat mond, és mindenki figyel majd rá. Elmesélte, hogy Ő egy olyan világból jön, ahol az emberek nem veszekszenek egymással, ahol béke van. Versben is beszélt, és meg is jegyeztem. Bár nem mindent értek – mesélte lelkesen a kislány, és csengő hangján szavalni kezdte:
Vége lesz majd
Az összes sikolyt hallom.
Érzem a vér szagát,
embertelen álmok, széttépődött a világ.
Zsarnokok, tudjátok meg az örök törvényt
magatok sújtotok magatokra nemsokára
a világ szeme egyszerre tágul,
elnyel minden rosszat a pupillája.
Feledve lesztek nemsokára.
Talán lassan talán hirtelen tör majd elő,
sárkány és ördög és kín és pokol,
csak az marad, ki tiszta fényben
tündököl.
Egyszerre ott álltok majd meztelen,
szolgáitok eltűnnek,
esztelen futásba kezdtek de nincs hová
a gömb bezárul, és
a fegyverek ropogása helyett
békét és megnyugvást tükröznek
a gyermek szemek.
Apa átöleli a fiát,
anya megfőzi a teát,
és egyszer újra béke lesz és
verseket dalolnak újra a szerelmesek.
A látnokok azért jöttek,
hogy a gonosznak véget vessenek.
A kisfiú nevetett, a kislány is vele, szedtek még egy jó adag cseresznyét későbbre is és útnak indultak. minden mozdulatunkban benne volt a hála, a természetben pedig a kegyelem, így ez az összhang kísérte őket. Mentek a poros úton, a számukra végtelennek tűnő időben, hátha hazatalálnak a romok között valahol, és újra hallják édesanyjuk hangját. Minden nyugodt volt, a természet csapott néha zajt, de az nem volt annyira zavaró, mint a beton dzsungelek zaja azelőtt. Kevés ember maradt meg pár évvel ezelőtt, amikor egy hatalmas viharszerű képződmény nagytakarította a földet, amit az új világrend katonái vetettek be, hogy kipróbálják, mekkora erővel lehet rombolni. Az emberek várták előtte az eseményt, ami meg volt írva, és azt gondolták, majd felemelkednek tőle. Az apró betűs részt nem olvasták el hozzá, hogy a felemelkedés és a megvilágosodás nem vonja magával, hogy a testüket is megtarthatják. Az is kimaradt, hogy az emberiségből egy maroknyi marad fent, hogy egy új világot hozzanak létre, ahol a létformák tudatában lesznek annak, hogy mindenkiben ugyanaz a fény lakik. Egy nagy tanító, aki ezt előre látta, a kivezető úthoz lefektetett tudásanyagokat becsomagoltatta, időkapszulákba helyezte, és több helyre elrejtette a szemek elől. Rájött ugyanis, hogyan lehet kikerülni a mátrix csapdájából. Reménykedett, hogy itt a földön is majd megtalálják. Ezután tovább ment, más világokba is elvinni a hírt, és felszabadítani az elméket a béklyóik alól, amiket maguk teremtettek, csak nem emlékeztek rá. A nagy sötét átok fátylakat tett az igazságra. Így mindenkinek magának kell azt újra megtalálni.
A Sárkány és a Főnix mindig
ott ülnek a fa alatt.
A Sárkány könnyet ad, a Főnix egy tollat. Sárkánykönnyel és Főnix tollal írnak
egy történetet. Az új világ történetét.
Atlantisz meséi: Üzenet Genovába
A földi térben és időben néhány lélek feladatként választotta azt, hogy megosztottságát és elszeparáltságát felszámolja azzal, hogy példát mutat. Példát mutat abban, hogy lehet szeretni, minden mentesen, téren és időn túl is. Lélektűz fényében is lehet szeretni, amikor nem kérdőjelezem meg a legfelsőbb énem üzeneteit. Mindegy, hogy a személyiségem hogyan viselkedik “lent” a színpadon, a valódi tiszta fény, ami vagyok visszacsatlakozik a forráshoz közben és tartja a teret. A lány felült az ágyában, és fülelt. Hallotta, pontosabban érezte a hívást. Nem tudta beazonosítani az irányt, mintha belülről és kívülről is szólna. Mintha magához beszélne, de mégsem ez történt. Nem az elme belső hangja volt. Édes érzések kísérték, és úgy érezte mintha egy energia jönne felé, erőteljes és kiáramló, ami pont a lényét célozza. Képzeletében megjelent egy mező, ahol ül, és egy férfi feje pihen az ölében, ő pedig simogatja. Nyári langyos szellő borzolja a zöldet, és néhány rakoncátlan hajszál az arcába sodródik hosszú hajából. A furcsa az volt benne, hogy mintha valóban ott lenne. Mindent érzett. –
Ki vagy te? -kérdezi a hang.
-Ki vagy te… -kérdez vissza a lány.
A férfi felnézett a lány szemébe, hosszasan és közbe a tér tágulni kezdett. Közel voltak, annyira, mintha nem is két külön test lenne, két helyen. Aztán a formák eltűntek. A nagy semmiben lebegő érzésbe érkeztek.
-Ki vagy te? -kérdezi a lány.
-Ki vagy te… -kérdez vissza a férfi.
-Armiana vagyok. Felébresztettél… -mondta a lány.
-Saiak vagyok, te pedig engem ébresztett fel -mondta a fiú.
-Ismerlek. Hol vagy? -kérdezte Armiana.-Itt vagyok Atlantiszban, egy mezőn fekszem. Te hol vagy? -kérdezte Saiak.
-Az ágyamban vagyok, a város neve Genova, ahol lakom. Az ablakom a tengerre néz. Gyakran álmodom a vízzel, amely áramló és elrejt egy titkot. Ezt a titkot keresem minden nap születésem óta. Mindennap úgy fekszem le, hogy megkérdezem, ki vagyok valójában -mesélte Armiana a semmi közepén, hangtalanul. Mintha nem lett volna idő és tér ezen a helyen.
-Oh, hát a földi világban vagy? -nevetett fel Saiak – Én kijöttem meditálni egy erdőbe. Kértem a teremtő, mutassa meg, ki vagyok valójában, és téged mutatott. kapcsolatban vagyunk a földi világgal, néha mi is kimegyünk tanulni és tapasztalatokat cserélni. -Találkozunk holnap is? Ez nagyon izgalmasnak tűnik -kérdezte Armiana.
-Én is pont ezt szerettem volna mondani Neked -válaszolt Saiak.
-Akkor hát holnap, úgy érzem közel kerültem a titokhoz – mondta Armiana.
-Akkor hát holnap, kékszemű hölgy – köszönt el Saiak.-Honnan tudod, hogy kék szemű vagyok?
-Nem tudom, érezlek.
-Te is kék szemű vagy…. -és szinte érezhető volt a kacsintása közben – ja és a hajad színe sötét barna ….
Armiana apró nevetéssel nézett körül, a szobája fala kezdett egyre szilárdabbá válni, érezte a matracot a teste alatt, és kinézett az ablakon. Elmerengett valahova a távolba, ahol egy erdei tisztáson ült valaki és rá gondolt. Micsoda egy álom volt, olyan éber álom, ahol az ember lelke megpihenhet egy pillanatra. Olyan szeretve lenni érzés. Szeretem ezeket az álmokat, gondolta, és elkezdett készülődni. Közben magán érzett egy pillantást, ami talán örökre beleégett. Saiak kinyitotta a szemét, nyugodt volt minden. A fák zöldjén csillant a hajnali nap, ahogy apró szellő borzolta az létüket. A kékszemű lányra gondolt, akinek valójában nem ismerte az arcát, mégis valahogy a legközelebb érzete magához. Hát úgy tűnik, megtaláltalak- merengett el ezen az édes gondolaton a fiú, bár még nem tudta innen hogyan tovább.
A Sárkány és a Főnix mindig ott ülnek a fa alatt. A Sárkány könnyet ad, a Főnix egy tollat. Sárkánykönnyel és Főnix tollal írnak egy történetet. Az új világ történetét.